Földi lelkek - miért nem "kevesebbek", mint a csillagmagok

Van valami, amit őszintén nem szeretek a csillagmag-témák körül.

Az a pillanat, amikor az önismeretből identitás lesz.

Az identitásból felsőbbrendűség.

A felsőbbrendűségből pedig egy újabb menekülési útvonal.

Mert nagyon könnyű belecsúszni abba a gondolatba, hogy ha valaki csillagmagnak érzi magát, akkor különlegesebb másoknál.

Magasabb szintű.

Fejlettebb.

Spirituálisabb.

És közben észre sem vesszük, hogy pontosan ugyanazt tesszük, amitől egész életünkben szenvedtünk:

újra kategóriákba soroljuk az embereket.

Pedig ha van valami, amit az élet megtanított nekem, az az, hogy a lélek értékét nem az határozza meg, honnan jött.

Hanem az, hogy mit kezd azzal, hogy itt van.

Mert nézzünk csak körül.

Ki az erősebb?

Az, aki egész nap az univerzum titkairól beszél?

Vagy az a nő/féfri, aki húsz éve tart össze egy családot úgy, hogy közben senki sem tapsol neki?

Ki a spirituálisabb?

Az, aki energiákról beszél?

Vagy az a nő/férfi, aki minden reggel felkel, dolgozik, gondoskodik a szeretteiről és akkor is helytáll, amikor senki sem látja?

Ki a fejlettebb?

Az, aki állandóan a küldetését keresi?

Vagy az, aki megtanult jelen lenni az életében?

Mert lehet, hogy sok érzékeny, csillagmag-jellegű ember pontosan azt nem tudja, amit a földi lelkek ösztönösen tudnak.

Hogyan legyen itt.

Nem holnap.

Nem egy másik dimenzióban.

Nem egy másik életben.

Hanem itt.

Ebben a testben.

Ebben a világban.

Ebben a hétfő reggelben.

Ebben a számlában.

Ebben a kapcsolatban.

Ebben a jelen pillanatban.

A földi lelkekben sokszor van valami elképesztően stabil.

Valami megnyugtató.

Valami, amit az örök keresők gyakran irigyelnek.

Ők nem feltétlenül akarják megfejteni az univerzumot.

Nem akarnak minden mögé jelentést találni.

Nem akarják állandóan újraértelmezni önmagukat.

Egyszerűen élnek.

És ne becsüljük le ezt.

Mert lehet, hogy az egyik legnehezebb dolog ezen a Földön nem az ébredés.

Hanem a jelenlét.

Nem a spirituális tudás.

Hanem az élet.

A valódi élet.

A földi lelkek gyakran biztonságot hoznak oda, ahol mások káoszt élnek meg.

Megtartást oda, ahol mások szétesnek.

Stabilitást oda, ahol mások állandóan keresnek.

És lehet, hogy nem azért vannak itt, hogy felébresszék a világot.

Lehet, hogy azért vannak itt, hogy megtartsák.

És őszintén?

Sokszor úgy érzem, erre legalább akkora szükség van.

Talán nem az a kérdés, hogy ki a csillagmag és ki a földi lélek.

Talán nem az a kérdés, hogy ki honnan érkezett.

Hanem az, hogy képesek vagyunk-e végre abbahagyni az összehasonlítást.

Mert a lélek nem verseny.

Nem ranglétra.

Nem spirituális kasztrendszer.

A lélek egy út.

És minden út más.

A csillagmag emlékeztet arra, hogy több van a világban, mint amit látunk.

A földi lélek pedig arra emlékeztet, hogy több van az életben, mint amit keresünk.

És lehet, hogy a kettő együtt teljes.