Mostanra már te is tudod, hogy nem az a kérdés, honnan jött a lelked…

Amikor elkezdtem írni ezt a sorozatot, azt hittem, a csillagmagokról fogok írni.

A különböző lélektípusokról, működésekről, érzékenységről és arról, miért érezhetik egyes emberek egész életükben azt, hogy valahogy nem illenek ebbe a világba.

Aztán ahogy egyik rész követte a másikat, valami érdekes dolog történt.

Egyre kevésbé érdekelt, hogy valóban léteznek-e csillagmagok.

Mert újra és újra ugyanoda jutottam vissza.

Az emberhez.

Lehet hosszasan beszélni arról, hogy ki melyik csillagrendszerből érkezett. Lehet teszteket kitölteni, kategóriákat keresni, azon gondolkodni, hogy valaki plejádi, szíriuszi, orioni vagy andromédai működést hordoz-e. Ezek izgalmas kérdések lehetnek, és sok embernek valóban megnyugvást adhatnak. Segíthetnek megérteni azt az érzést, hogy miért volt mindig egy kicsit más, érzékenyebb vagy kívülállóbb a többieknél.

De közben egyre erősebben motoszkált bennem egy másik kérdés.

Mit változtat ez azon, ahogyan holnap reggel felébredsz?

Jobban fogod szeretni magad?

Könnyebben húzol majd határokat?

Abbahagyod végre, hogy olyan emberek szeretetéért harcolj, akik soha nem tudják megadni neked azt, amire vágysz?

Megengeded magadnak, hogy ne mindig te ments meg másokat?

Vagy ugyanúgy folytatódik minden, mint eddig?

Mert ha semmi sem változik, akkor lehet, hogy rossz helyen keressük a választ.

Azt látom, hogy mi, emberek különös teremtmények vagyunk. Előszeretettel nézünk minig másfelé. Keressük a válaszokat a csillagokban, az univerzumban, az előző életekben, az angyalokban, a sorsban vagy éppen más emberekben. Közben pedig sokszor a legegyértelműbb és legnehezebb irányba egyáltalán nem nézünk.

Befelé.

Pedig szerintem a leghosszabb út nem több ezer fényév.

Hanem az a néhány centiméter a fejünk és a szívünk között.

Mert ott lakik minden, ami elől egész életünkben menekülünk. A gyerekkori mondatok. A szégyen. Az önbizalomhiány. Az önfeladás. A megfelelési kényszer. Az a fájdalom, amelyet sokszor sokkal könnyebb valamilyen spirituális magyarázattal lefedni, mint valóban átélni és meggyógyítani.

Ne érts félre.

Nem azért írtam ezt a sorozatot, hogy bárkit lebeszéljek a csillagmag-elméletről.

Éppen ellenkezőleg.

Azt gondolom, hogy sok embernek segíthet megérteni önmagát. Segíthet nevet adni olyan érzéseknek, amelyeket addig nem tudott megfogalmazni. Segíthet felismerni, hogy talán nincs vele semmi baj attól, hogy mélyebben érez, nehezebben illeszkedik vagy más kérdések foglalkoztatják, mint a környezetét.

Csak egyetlen dologtól óvnálak.

Attól, hogy ez is újabb búvóhellyé váljon, mert nagyon könnyű azt mondani:

"Én ilyen vagyok, mert csillagmag vagyok."

Sokkal nehezebb azt mondani:

"Lehet, hogy itt az ideje végre őszintén ránéznem önmagamra."

És számomra itt kezdődik az önismeret.

Nem ott, ahol minden kérdésre választ találunk.

Hanem ott, ahol végre elkezdünk jó kérdéseket feltenni.

Ha ebből a tizenhárom részből csak egyetlen gondolatot vinnél magaddal, akkor azt szeretném, hogy ez legyen:

Ne azt keresd tovább, honnan jött a lelked.

Hanem azt, hogy hol veszítetted el önmagadat.

Mert szerintem nem a születésünkkor veszünk el.

Hanem akkor, amikor először elhisszük, hogy ahhoz, hogy szeressenek bennünket, valaki másnak kell lennünk.

És lehet, hogy az egész önismereti út nem is arról szól, hogy visszataláljunk a csillagokhoz.

Hanem arról, hogy végre visszataláljunk ahhoz az emberhez, akik mindig is voltunk, mielőtt a félelmeink, a sérüléseink és mások elvárásai elkezdték megmondani, kik lehetünk.

🌹 És mielőtt bezárod ezt a sorozatot, szeretnék feltenni neked még egy utolsó kérdést.

Mi van, ha egész eddig nem a lelked eredetét kerested… hanem kifogást arra, hogy miért nem mertél még igazán önmagad lenni?