Plejádi lelkek — amikor a szeretetből lesz önfeladás

Vannak emberek, akik egész életükben úgy érzik, hogy a szeretetükön keresztül tudnak kapcsolódni a világhoz. Nem harsányan. Nem feltűnően. Hanem csendesen, mélyen, ösztönösen. Ők azok, akik szinte azonnal megérzik mások fájdalmát. Akiknek fontos, hogy mindenki jól legyen körülöttük. Akik próbálnak békét teremteni, gyógyítani, összetartani, megérteni.

A plejádi-jellegű lelkekről sokan azt mondják, hogy a szeretet energiáját hordozzák. És valóban van bennük valami különösen lágy, empatikus, gondoskodó minőség. Sok ilyen ember már gyerekként is "túl érzékeny" volt. Megérezte a feszültségeket a családban. Megérezte mások hangulatát. Sokszor még azt is próbálta megoldani, ami nem az ő felelőssége volt.

Csakhogy ennek az érzékenységnek van egy nagyon fájdalmas árnyoldala is.

Mert aki egész életében szeretetet akar adni, az sokszor rettenetesen vágyik arra is, hogy végre őt is ugyanúgy szeressék. És ilyenkor könnyen kialakul egy nagyon veszélyes belső működés: az ember azt hiszi, hogy ki kell éredemelni a szeretetet.

Többet ad.
Többet tűr.
Többet ért meg.
Még több esélyt ad.
Még több fájdalmat bocsát meg.

Mert valahol mélyen azt reméli:

"Ha eléggé szeretem őt, akkor egyszer talán végre engem is szeretni fog."

És itt kezdődik az önfeladás.

A plejádi jellegű emberek gyakran ragadnak olyan kapcsolatokban, ahol folyamatosan adnak, miközben belül egyre üresebbek lesznek. Sokszor vonzzák az érzelmileg sérült, zárkózott vagy akár bántalmazó embereket is, mert ösztönösen meg akarják gyógyítani őket. Hisznek bennük. Meglátják bennük a jót akkor is, amikor már mindenki más rég elengedte volna őket.

És közben lassan teljesen elveszítik saját magukat.

Mert annyira a másik ember fájdalmára figyelnek, hogy már nem érzik a sajátjukat. Annyira a másik gyógyulását próbálják segíteni, hogy közben észre sem veszik: ők maguk egyre mélyebbre süllyednek.

Sok ilyen lélek titokban rettenetesen magányos.

Mert miközben mindenkihez kapcsolódni próbál, valójában nagyon ritkán érzi azt, hogy őt is valóban látják. Sokan egész életükben "erősnek", "jó embernek", "megmentőnek" látják őket, miközben belül talán csak egyetlen dologra vágynak:

hogy valaki végre őket is szeresse úgy igazán.

A legfájdalmasabb pedig talán az, hogy sok plejádi jellegű ember összekeveri a szeretetet az önfeladással. Azt hiszi, hogy a szeretet azt jelenti:
mindent kibírni,
mindent megbocsátani,
mindig ott maradni,
mindig megérteni.

Pedig a valódi szeretet nem pusztítja el az embert.

És talán az ő egyik legnagyobb tanulásuk nem az, hogyan szeressenek másokat. Hanem az:
hogyan tudják végre saját magukat is ugyanazzal a gyengédséggel szeretni, amellyel egész életükben mindenki más felé fordultak.