A „magas rezgés” álarca: Amikor a spiritualitás mögé bújik az ego

Ismered az érzést, amikor reggel még hálanaplót írsz, meditálsz, és úgy érzed, átöleled a mindenséget, aztán tíz órakor a kávégépnél már azon kapod magad, hogy a kolléganőd új frizuráján köszörülöd a nyelved? Vagy amikor a Facebookon "fényt, szeretetet és békét" posztolsz, egy óra múlva már tikkel a szemed az idegtől? 

Ne aggódj, nem vagy egyedül. Mindannyian csináljuk.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha már hallottunk a vonzás törvényéről, vagy tudjuk, mi az a szívcsakra, akkor mi már "fentebb rezgünk". De az igazság az, hogy az ego imádja a spirituális jelmezeket. A versengés a baráti körben, a munkahelyi fúrás vagy a családi pletykálkodás nem tűnik el attól, hogy füstölőt gyújtunk és időnként meditálunk. Sőt, néha még veszélyesebb is: elhitetjük magunkkal, hogy mi csak "igazságot szolgáltatunk" vagy "önazonosan véleményt formálunk", miközben valójában ugyanúgy gyűlölködünk, mint bárki más. Fontos lenne végre kimondani: senki sem szent, mindenkiben ott van a fény és az árnyék is. Mindannyiunkban ott lakik a kisördög, aki hajlamos a gonoszkodásra, és ott a lélek, aki az egységre vágyik. Van, hogy jók vagyunk, és van, hogy egyszerűen... hát, szemetek. Ez az emberi lét része. A gond ott kezdődik, amikor a "magas rezgés" mögé bújva megtagadjuk az árnyékos oldalunkat. Mert amit elnyomunk, az máshol tör utat magának: egy gúnyos megjegyzésben, egy elhallgatott dicséretben vagy egy passzív-agresszív e-mailben. 

Lélekmentorként én sem vagyok mentes ettől. Hiába foglalkozom energiákkal, tudatossággal és a lélek dolgaival, nekem is vannak napjaim, amikor az egóm átveszi az irányítást. Én is éreztem már a kis szúrást a gyomromban egy ismerős sikere láttán, és én is kaptam már magam azon, hogy egy baráti beszélgetés pletykálkodásba csúszik át. A különbség talán csak annyi, hogy már hamarabb észreveszem, és nem próbálom megmagyarázni. Nem mondom rá, hogy "ez csak konstruktív kritika", hanem bevallom magamnak: "Ez most bizony ítélkezés volt."

Miért nem tudunk csak úgy... szeretni? Mert a gyűlölet és az ítélkezés biztonságérzetet ad az egonak. Ha valakit lehúzunk, mi magasabbnak érezzük magunkat. De ez a "magasság" csalóka és magányos. Amire valójában szükségünk lenne, az az őszinte elfogadás. Nem az a fajta mézes-mázas szeretet, ami csak a felszínen létezik, hanem az a felismerés, hogy a másik is ugyanúgy a saját belső harcaival küzd, mint mi. 

Azt mondják, a világ energiája változik. Szerintem a kollektív energia nem varázsütésre emelkedik meg, és nem is a meditációs percek számától. Attól emelkedik, ha képesek vagyunk egyre több időt tölteni a megértés állapotában, mint a sárdobáláséban. Nem kell tökéletesnek lennünk. Elég, ha legközelebb, amikor éppen útjára indulna egy csípős megjegyzés, vagy elöntené a szívünket a féltékenység, megállunk egy pillanatra. Ismerjük fel: "Most épp az árnyékom beszél." És ebben a pillanatban választhatunk mást. Ha több időt töltünk valódi szeretetben, mint rejtett gyűlöletben, az nemcsak a mi rezgésünket emeli, hanem valóban gyógyítja a világot is. Kezdjük azzal, hogy levesszük a "spirituális tökéletesség" álarcát, és merünk egyszerűen, esendően, de jóindulatúan emberek lenni.