A tudatosság sebe

Anna leült a kávézó sarkában, és csak figyelte a társaságot. Néhány éve még ő is ott ült volna a sűrűjében, próbálta volna megmagyarázni az igazát, vagy védekezett volna a szúrós megjegyzések ellen. De ma már más volt a nézőpontja. Az önismereti út, amin járt, egyfajta "röntgenszemet" adott neki: már nem a szavakat hallotta, hanem a mögöttük feszülő hiányt. Kinga épp egy gúnyos félmosollyal jegyezte meg: "Te még mindig ezeket az önfejlesztő könyveket bújod? Már megint egy spiri tanfolyamra jársz? " A többiek felnevettek. Régebben Anna gyomra összerándult volna, talán magyarázkodni kezdett volna a legutóbbi felismeréseiről. Most csak elmosolyodott. Látta Kinga szemében a feszültséget. Látta az irányításmániát, amivel a saját bizonytalanságát leplezte, és a fojtott dühöt, amiért az ő élete állóvíz maradt. Kinga azt gondolta, hogy mindent jobban tud: mindenkit kritizált, de közben rettegett attól, hogy akár egyetlen őszinte kérdést is feltegyen magának. Anna jelenléte zavaró volt a társaság számára. Nem azért, mert kérkedett a tudásával, hanem mert nem reagált a régi gombokra: nem ment bele a játszmákba, az áldozatszerepbe, nem táplálta többé a panasz-spirált és nem várt elismerést azoktól, akik önmagukat sem becsülték.

Ezzel akaratlanul is tükröt tartott nekik. A nyugalma azt üzente: "Lehetne ezt másképp is." És ez fájt nekik. Mert ha Anna képes változni, akkor nekik sincs több kifogásuk a saját boldogtalanságukra – csak a lustaságuk és a félelmük. Ezért jött a "piszkálódás", a lenéző hangsúly, a fölényeskedés, vagy éppen az ignorálás. Ez volt az ő védelmi mechanizmusuk az igazság ellen. Hazafelé menet Anna érezte a mellkasában azt a tompa nehézséget. Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem érintette meg. Az ember társas lény, fáj, ha nem értik meg, vagy ha szándékosan bántják.

A tudatosság útján az ember gyakran abba a hibába esik, hogy azt hiszi: ha már érti a többiek motivációit, a fájdalom is megszűnik. De Anna rájött, hogy az érzelmi intelligencia nem érzéketlenség. Hiába látta át a barátai játszmáit, a kiközösítés hidege és a régi kötelékek szétfoszlása mély sebeket hagyott rajta. Végül úgy döntött, nem cipeli tovább ezt a "tudatossági terhet", és segítséget kért. A közös munka során a következőket sikerült helyretennie:

• Rájött, hogy azért vált nemkívánatossá, mert már nem volt kiszolgáló személyzet a többiek drámáihoz. 
• Megértette, hogy nem az ő feladata "kisebbre húznia" magát csak azért, hogy mások ne érezzék rosszul magukat a saját megrekedéseik miatt (valójában a kiközösítés Anna fejlődésének elismerése a környezet részéről, még ha ilyen fájdalmas formában is érkezik).
• A régi barátok elvesztése törvényszerű volt. Megtanulta, hogy ez nem büntetés, hanem lehetőség egy olyan életre, ahol már nem kell tükörnek lennie, idővel hozzá hasonló emberek lépnek majd az életébe. 

Ez a folyamat tanította meg neki, hogy a tudatosság sebe csak akkor gyógyul be, ha nemcsak az eszével, hanem a szívével is elfogadja: az útja során nem őt hagyták el, hanem ő hagyta el azt a világot, ahol már nem volt helye a ragyogásának.