A magánytól a csodáig- Az árnyék ajándékai

Sokáig azt hittem, hogy a belső sötétség, ami bennem van egy teher, amit életem végéig cipelnem kell. Ma már látom a fordulatot: a "nem akarás", a kívülállóság és az a kora, mély magány valójában egy különleges erőforrás alapkövei voltak.

Mivel gyermekként alig tudtam a külvilághoz kapcsolódni, kénytelen voltam befelé építkezni. Ez a befelé fordulás fejlesztette ki bennem azokat a képességeket, amik ma a legnagyobb kincseim. A magány, ami egykor börtön volt, mára a teremtés helyszínévé vált.

Mit kaptam ettől a sötétségtől?

- Mélyre látást: olyan összefüggéseket veszek észre, amik felett mások átsiklanak.

- Rendíthetetlen belső csendet: mivel már gyerekként megjártam a lélek sötét éjszakáját, a világ viharai már nem tudnak alapjaiban megrengetni.

- Empátiát: akinek  a sötétség az otthona volt, az csalhatatlanul felismeri mások elrejtett fájdalmát is. 

Ma már nem az a kérdés, hogy mihez kezdek azzal a hatalmas belső térrel, amit ez a korai elszigeteltség vájt belém. Rájöttem, hogy a magányt nem "legyőzni" kell, hanem csodára váltani! Az a gyerek, aki nem találta a helyét, mára létrehozta  a saját világát - egy olyat, ahol a sötétség már nem ellenség, hanem a fény mélységét adó háttér.