A családállítás az ingás energetikai oldás szolgálatában 2. rész

Norbi az első kezelés után napokig furcsán csendes volt.

Azt mondta, mintha valami kiszakadt volna belőle.
Mintha először értette volna meg igazán, miért él állandó harcban mindenkivel.

Miután az ingával feltártuk a magzati traumát, az abortuszkísérlet emlékét, az elveszített ikertestvér fájdalmát és az apai félreállás mély sebét… hirtelen minden értelmet nyert számára.

Az agressziója.
A távolságtartása.
A folyamatos bizonyítási kényszere.
Az, hogy minden kapcsolatban előbb támadott, mint hogy ő sérülhessen.

Néhány napig úgy tűnt, mintha megkönnyebbült volna.

Aztán visszacsúszott.

Újra veszekedett.
Újra mindenkiben az ellenséget látta.
Újra feszültté vált.
És ami a legrosszabb volt számára:
észrevette magán.

Egy este felhívott.

– Reni… azt hiszem, velem nem lehet mit kezdeni.

Nem dühös volt.
Hanem végtelenül fáradt.

Sokan azt hiszik, hogy amikor megtörténik egy nagy felismerés, utána minden azonnal megváltozik.
De az ember nem így működik.

A lélek nem kapcsol át egyik pillanatról a másikra.

Norbi több mint negyven éve hordozta magában azt a túlélő programot, hogy:
"Csak magamra számíthatok."
"Ha közel engedek valakit, el fog hagyni."
"Nekem mindig harcolnom kell."

Ez nem egy rossz szokás volt.
Hanem egy mély túlélési mechanizmus.

És amikor elkezdtük lebontani ezt a belső páncélt, a rendszer automatikusan vissza akart ugrani a régi működésbe. Mert azt ismerte. Az volt számára a biztonságos.

Ezért folytattuk tovább a közös munkát.

Norbi további három alkalmas ingás blokkoldáson vett részt nálam.

Alkalomról alkalomra újabb rétegek kerültek felszínre.

Kimondatlan családi terhek.
Mély önvád.
Elfojtott harag.
Önbüntetés.
És olyan gyermekkori sérülések is, amelyek ráépültek erre az eredeti magzati sebre.

Volt alkalom, amikor végig dühös volt.
Volt, amikor csak hallgatott.
És volt olyan kezelés is, ahol egyszerűen csak sírt. Olyan is volt, ahol együtt sírtunk.

Nem látványos hollywoodi összeomlás volt.
Hanem annak a kisfiúnak a fájdalma, aki egész életében erős akart lenni, mert azt hitte, különben nem maradhat életben.

A legfontosabb pillanat talán mégis az volt, amikor egyszer halkan azt mondta:

– Tudod mi a legdurvább? Hogy egész életemben azt hittem, az emberekkel van bajom… közben csak rettenetesen féltem.

És innen kezdődött az igazi gyógyulás.

Nem attól, hogy hirtelen "tökéletes" lett.
Nem attól, hogy többé nem hibázott.
Hanem attól, hogy végre elkezdte meglátni a saját sebei mögött az embert.

Évek, évtizedek fájdalmát cipeljük magunkban.
A testünkben.
Az idegrendszerünkben.
Az energetikai működésünkben.

Az önismereti út nem sprint.
Hanem egy nagyon mély belső hazatalálás.

És néha a legnagyobb gyógyulás nem az, hogy többé nem fáj semmi…
hanem az, hogy már nem akarjuk büntetni magunkat és a világot a fájdalmunk miatt.

Ha szeretnél jelentkezni bármely szolgáltatásomra, itt megteheted: