Mikor felejtettük el, hogy a gyűlölet nem gyógyítja a csalódást?

A gyűlölet nem ellensúly, hanem méreg! Mi magunk vesszük be és azt várjuk, hogy a másik "haljon bele".

Miért nem tanulunk meg emelt fővel veszíteni? A szavazatszámlálás lezárult, a plakátok lassan lekopnak az utcasarkokról, a politika pedig elvileg visszaköltözik a falak közé. De mi történik a lelkekben? Marad a csend, a megértés vagy a feldolgozás? Sajnos legritkább esetben. Ehelyett marad a digitális és verbális lincselés, a sötét spekuláció és az a mérhetetlen gyűlölet, amit a vesztes oldal zúdít a győztesre – és fordítva.

Megdöbbentő látni, ahogy felnőtt, elvileg jóérzésű emberek a legmélyebb emberi sötétségbe süllyednek, amint a valóság nem az ő vágyaik szerint alakul. "Akkor menjen a te gyereked a háborúba", "Megérdemled, hogy drágul minden" "Nem választhatod azt, aki már annyi éve a nyakunkon ül" – záporoznak az ilyen és ehhez hasonló mondatok a kommentszekciókban. 

Megálltunk valaha egy pillanatra belegondolni, mit is mondunk valójában? Hogy egy (bármilyen) preferencia miatt képesek vagyunk egy másik ember életét, családját vagy jövőjét elátkozni? Ez már nem a politikáról szól. Ez a teljes morális csőd.

A legszomorúbb az egészben, hogy ez a hangos gyűlölet legtöbbször a totális tájékozatlanságból fakad. Itt élünk az információ korában, minden adat, tény és összefüggés csak pár kattintásra van tőlünk (bár gondolkodó elmével igyekezzünk kiszűrni a hamis információkat), mi mégis hagyjuk magunkat olcsó szlogenekkel, hazugságokkal és érzelmi manipulációval megvezetni. Nem olvasunk utána, nem kérdezünk meg szakértőket, nem nézzük meg a másik oldal érveit. Csak ordítunk. Mert ordítani könnyebb, mint gondolkodni.

Be kell látnunk: jelenleg nem vagyunk elfogadóak. Nem vagyunk kíváncsiak a másik nézőpontjára. Ha valaki máshogy látja a világot, azt nem vitapartnernek, hanem kiirtandó ellenségnek tekintjük. Elveszett az a képességünk, hogy elfogadjuk: a világ sokszínű, és attól, hogy valaki máshogy dönt, még nem feltétlenül gonosz vagy buta – talán csak máshonnan nézi ugyanazt a hegyet.

Vajon hány generáció kell ahhoz, hogy ezt a mérget kiürítsük a szervezetünkből? Mert ne áltassuk magunkat: ez a gyűlölet nem annak fáj a legjobban, akire szórjuk, hanem nekünk, akik hordozzuk. Ez a düh felemészti a hétköznapjainkat, tönkreteszi a családi ebédeket, és elmarja mellőlünk a barátokat. Minden egyes "kiátkozással" egy újabb téglát teszünk a falba, ami elválaszt minket a normális élettől. 

A gyűlölet nem megoldás a vereségre, és nem legitimációja a győzelemnek. A csend, a tájékozódás és a szeretet nem gyengeség, hanem az egyetlen út a gyógyuláshoz. Amíg nem tanulunk meg emelt fővel veszíteni, és amíg a hangos acsarkodás fontosabb, mint a halk megértés, addig mi magunk leszünk a saját fejlődésünk legnagyobb gátjai. 

Vajon hány generációnyi sebet kell még ejtenünk egymáson, mire rájövünk, hogy a haragunkkal nem a világot formáljuk, hanem csak a saját szívünket mérgezzük meg?