A gyermek, aki "haza" akart menni

Vannak gyermekek, akik otthonosan mozognak kicsiny világunkban. Harsányan nevetnek, minden porcikájukkal élik a létezés íratlan szabályait. 
Sosem tartoztam közéjük.

Ahogy visszagondolok a legkorábbi emlékeimre, nem a gondtalanságot látom, hanem egy súlyos, sűrű csendet. Egy olyan belső sötétséget, aminek semmi keresnivalója nem lett volna a gyerekszobában. Nem történt velem semmi szörnyűség. Voltak játékaim, tető a fejem felett, szerető szüleim, mégis.... a lélek sötét éjszakája volt az alapállapotom. 

Olyan volt ez, mint egy néma tiltakozás. Valahol mélyen, a sejtjeim szintjén éreztem: én nem akartam idejönni. Nem akartam leszületni, nem kértem ebből a zajos, érthetetlen és fájdalmasan materiális világból. Míg a többiek játszottak, én nem értettem, hogy miért nem érzik azt a hatalmas űrt, amit én. 

Nem akartam élni. Nem volt bennem düh, vagy dráma, csak végtelenül fáradt vágyódás valami után, ami nem ez a föld, nem ez a test, nem ez az élet. Ez a kozmikus honvágy kísért azóta is, egy olyan hely után, amire nem emlékszem, de hiányát a mai napig érzem. 

Már tudom, hogy ez a korai sötétség nem hiba volt. Talán egy másik látásmód kezdete, egy olyan, valójában csodálatos mélység, amit nem mindenki kap meg útravalóul. 

Mára egy boldog életet élhetek, de néha még megállok és felteszem a kérdést: Te is érezted már magad idegennek egy olyan világban, ami elvileg az otthonod?