Spiri-bullshit: A szeretet nem egy wellness-hétvége, hanem véres munka

Vegyünk egy mély lélegzetet – de most ne azért, hogy kapcsolódjunk az univerzumhoz, hanem hogy bírjuk szusszal a következő néhány sort.

Azt látom, hogy ma már mindenki kényelmesen "spirituális". Mindenki a fényben és szeretetben úszik a közösségi médiában, miközben a valódi mélységektől úgy rettegünk, mint a tűztől. Dobálózunk az ítélkezésmentességgel, mint valami olcsó jelszóval, de közben titokban, a képernyő mögül nézzük le azt, aki szerintünk "még nem tart ott". Hogy hol van az az "ott"? Fogalmunk sincs, de legalább van kitől többnek éreznünk magunkat a nagy tudatosságunkban. Papolunk a feltétel nélküli szeretetről, de ne legyünk álszentek: a szeretetünknek legtöbbször több feltétele van, mint egy bankhitelnek. Csak addig vagyunk "nagy lelkek", amíg a másik kényelmesen illeszkedik az elképzeléseinkbe, és pontosan úgy táncol, ahogy mi fütyülünk. Amint valaki valódi, hús-vér emberként viselkedik – hibázik, dühös, vagy egyszerűen nem hozza a "zen" formát –, rögtön ráhúzzuk a vizes lepedőt.

Véleményem szerint a szeretet ugyanis nem könnyű. Sőt, a szeretet rohadt nehéz. Nem egy kósza érzés, hanem egy kőkemény döntés, amit nap mint nap meg kell hoznunk – akkor is, amikor a másik épp a legelviselhetetlenebb arcát mutatja. A szeretet ott kezdődik, ahol a türelmünk véget ér. Ott, ahol az egónk üvöltve követeli az igazát, de mégis képesek vagyunk letenni a fegyvert. Ez nem egy cuki-muki poszt. Ez néma, kíméletlen munka az emberi lélek sötétkamrájában. 

Ohh, és ott van még a "tükör-maszlag" is

"A párod csak a tükröd" – hányszor hallottuk már ezt a közhelyet? Legtöbben ezt arra használják, hogy elintézzék a konfliktusokat egy vállrándítással. De tudod, mit jelent ez valójában? Nem azt, hogy ha ő idegesítő, akkor te is az vagy. Hanem azt, hogy a másik pontosan oda nyúl bele, ahol neked nyílt sebed van. Ő az a kíméletlen tükör, aki megmutatja a saját kicsinyességedet, a félelmeidet és azt a részedet, amit legszívesebben elásnál a kert végében. 

Én nem vagyok az az "átlagos spiri csaj", aki angyalkártyákkal takargatja a belső démonait. Használom ezeket a szavakat én is, de tudod miért? Mert nekem is sokat kell tanulnom ítélkezésmentességről, feltétel nélküli szeretetről és bizony a "sebgyógyításról" is. Én akarom a mélységet, a küzdelmet és a valódi, fájdalmas, de csodálatos áttöréseket. 

Mert a spiritualitás nem a valóság felett lebegés, hanem a valóságba való beleállás. Bátorság kell hozzá? Igen. Nehéz út? Hát persze! Mert sokkal könnyebb spirituálisnak látszani, mint embernek maradni. Én az utóbbit választom – minden nehézségével, ítéletével és nyers igazságával együtt. 🩵💜